Az Isonzó portya röviden: 1730 km lószállítóval, oda vissza és helyben. Öt veterán ló, öt összeszokott, és egy új ember, nyugalom, precizitás, jó hangulat. Némi éhezés nyeregben, eső majd napsütés. Gyönyörű táj, kristálytiszta víz, aminek a partján 300 000 ember halt meg a 12 isonzói csatában. Fűirigy helyi parasztok, lószartól irtózó közterületfelügyelő. Szénapadláson alvás, esti hússütések a naplemente után gyorsan hűlő hegyek lábánál, és bordiplomácia .
A portya hosszabban: 2014 decemberében minket, a Bakonyi Poroszkálókat küldött ki a Honvédség a lengyelországi Limanowába, hogy teljesítményünkkel állítsunk emléket azoknak a magyar huszároknak, akik 100 éve megállították az ott betörni készülő, megállíthatatlannak hitt orosz gőzhengert. Lengyelország olyan szeretettel fogadott bennünket, hogy a csontig hatoló hideg sem tudott hatással lenni ránk, teljesítettük a feladatunkat. A hazautazásunk is kalandos volt, a lovaink kamionban indultak el hazafelé, rólunk viszont megfeledkeztek, egy kisteherautó platóján utaztunk tizenpár órát, hogy amit nyeregben nem tudtunk érezni a téli hidegből, azt be tudjuk pótolni. Mindannyian tudjuk, hogy nehéz kiképzés, könnyű háború. A következő két év a csapat nagy részének, hivatásos, szerződéses, és tartalékos állománynak egyaránt a határvédelemmel telt el. Majd észrevétlenül beköszöntött 2018. Úgy döntöttünk, hogy a bürokrácia mocsarát megkerülve, magánemberként, mint egyesületi tagok fejezzük be azt a munkát, amit négy éve elkezdtünk.
Két politikailag megbízhatatlan autóval, két lószállítóval indultunk el Vranskóba, Ljubjana mellé, ahol egykor a Triesztből Bécsbe igyekvők lovakat cseréltek. Itt két napot lovagoltunk, majd irány Kobarid, ahol mint egykor Ervin Rommel, a még fiatal főhadnagy, mi is hídfőállást foglaltunk. Innen lelovagoltunk a Nadiza mentén az Olasz határig. Ellátogattunk a múzeumba ahol kicsit olyan érzésünk volt, hogy elnézést kérünk azoktól, akik a szerződések ellenére hátbatámadtak minket és nem átallottunk visszaütni. Ezt a hozzáállást már ismerjük, és hiába Historia est maestra vitae, nem tanul belőle senki. A hihetetlenül kék Isonzó mentén néha függőhídon átkelve, végtelenített ügetésben érjük el Bovecet, ami mára méltán üdülőparadicsom, és szinte semmi nem emlékeztet arra az októberi gáztámadásra, ami visszavonulásra késztette az olasz erőket, és megtörtént a Kaporettói csoda, a front elérte a Piavét.
Ma csupán boldog turistákkal lehet találkozni végig a türkiz folyó mentén. Az eget ejtőernyősök, siklóernyősök, vitorlázó repülők szelik, útjukat nem kíséri rövid sorozat, a sziklákat fegyverek nélkül másszák a fiatalok, a folyón töméntelen raftingos ereszkedik lefelé. És nem is sejtik milyen szerencsések.
Mi is csak kétszer kerülünk konfliktusba. Mikor érkezéskor megállunk Kobaridban tankolni, egy köpcös gumicsizmás férfi németül, és olaszul közli, hogy ha megállunk a földjén rendőrt hív. Álcaruhája ellenére kiderül, ő a helyi fogorvos, a pizzéria, és a söröző tulaja. Tehát bort iszunk, se sört sem lepényt nem fogyasztunk, és inplantátumot sem itt készíttetünk. A másik a helyi közterületes. Mindennap követi utunkat, amíg végre nem pottyant az egyik lovunk a város betonjára, és akkor lecsap a törvény szigorával. Mi viszont már fel vagyunk készülve az állatmentes, kiszámítható, technofasiszta Európára, logisztikusunk haladéktalanul tünteti el a valaha becsben tartott lócitromot. Teret hagyván az eldobható pillepalackoknak, műanyag evőeszközöknek, mert ugye a turista azért még a legszebb helyeken is hagy ökológiai lábnyomot.
A boldog napok gyorsan szállnak, egy hét felhőtlen szabadság után kénytelenek vagyunk elindulni hazafelé. Éjszaka, hogy a lovak meg ne kukuljanak a lószállítóban. Leghűségesebb kísérőink keleti szomszédaink kamionos változatai. Biztosan ismernek, hiszen dudálnak minduntalan, de nem vagyunk hajlandóak gyorsabban hajtani az előírtnál, illetve a biztonságosnál. Legfeljebb egy baráti beszélgetésre a parkolóban, de ezt ők nem akarják. A hűtőm Ljubjana magasságban lyukad ki. Megígérem az autónak, hogy ha hazahoz, kap egy új hűtőt, és kedvelni fogom egy távoli ismerősöm még távolabbi lovasútját.
Az új hűtővel már nem is forralja a vizet, én pedig azóta is nyomom a felfelé hüvelykujjat, mikor ismerősöm pár száz képe elönti a képernyőt. Persze nem mindennap, mert nincs időm a gépet nézegetni, reggeltől estig patkolunk, jövő héten indulunk Mohácsra az 1526-os csatában elesett 14000 harcos tiszteletére. Természetesen lóháton.
CsP
Recent Comments